Elgondolkodtató néhány kérdés, melyek az apákat érik. Valamelyek viccesek, mások abszurdak, többükre egyértelmű a válasz, néha viszont értetlenül nézünk magunk elé. Valamikor mindez egyszerre zúdul ránk. Hogy a fiam? Ő még nem beszél, kapjuk meg a felnőttektől – családtól, barátoktól, kollégáktól.
Egy ismerősöm kérdezte, akivel nem találkoztunk már körülbelül 8 éve: „Mi újság van?“
Lélekben átvettem a változásokat, de csak elméletben – öregedtem 8 évet, váltottam háromszor munkát, abbahagytam a levesevést, új lakásunk van, megnősültem, van egy fiam, nincs hajam – hogy végül azt válaszolhassam: „Ugyan, semmi különös.“
Ha valaki 7 hónap után, amióta az életrajzomban szerepel a munkapozíciókon kívül egy olyan funkció is, hogy „apa“, az ásításomról és a szemeim alatti lila karikákról folytatott vita után megkérdezi: „És mitől vagy olyan fáradt?“, ismét elkezdek számot vetni.
Ébresztő fél hétkor, elkészítem a kávét, elmosom a kávéfőzőt, visszatérek a hálóba. Ott megcsinálok néhány mozdulatot, hogy a testem rendeltetésszerűen engedelmeskedjen, mindez idő alatt azonban egy kisember a padlón kihasználja a pillanatnyi nem-oda-figyelést és máris nyüszít az édesanyja után.
Ezután szabadfoglalkozás, azaz gyors beszaladás a fürdőszobába és öltözködés.
Kilenckor kitolom a babakocsit kis utasával együtt lefele a lépcsőn, hogy a kétórás sétát élvezhessük – fagyban, esőben, vagy a többi napon egyéb armageddon során. Ha korábban felébred, elszaladunk bevásárolni is.
Tizenegykor felcipelem a kocsit a kis utasával, aki csodálatos módon becslésem szerint felszedett három kilót, kihúzom őt, levetkőztetem a gyapjúoverállból és megyek ebédet főzni – magunknak a feleségemmel.
Amíg a párom eteti az utódunkat, elmosom az edényeket és kiporciózom az ételt – végre ehetünk. Úgy élvezzük ezt, hogy a legnagyobb evő a házban folyamatosan figyel minket, kémlel a földről a kosárból. És ha van egy katona a kezünkben, már nyitja is a száját, mint egy ponty.
Egykor ismét elő a kocsival, most a feleségem megy, én élvezem az egyedüllétet otthon és dolgozom. De csak addig, amíg két óra múlva meg nem szólal a csengő és nem mehetek le a kocsiért. Lift? Hol élünk? Száz évvel ezelőtt épült házban nincs, világos.
Ha kell, még dolgozok és ha szükséges, akkor etetek.
Ekkor következik az animáció ideje, ami a leginkább leterhel: három órás kínlódás, amiben a kicsi próbára teszi éberségünket: „Engem csak úgy nem foglal le akármi, hiszem, hogy ma jobban fogsz igyekezni.“
Rózsaszín telefon, xilofon, fa fényképezőgép, repülő egy 12 kilós 7 hónapos kisbabának, olvasás és ekkor az óramutató járása fáradt tekintettel találkozik: Már hat óra?
Nincs, csak a talaj kicserélődött az ággyal – nem baj, legalább elrakodhatom a játékokat a kosárba.
Már hat óra van, készíthetem a kádat, a törölközőt és jön a fürdetés. A vízben kedvére pihen egy kis maharadzsa gumikrokodillal a kezében, aki igényt tart arra is, hogy a nehezen hozzáférhető helyeken kancsóval legyen lelocsolva.
Háromra ki: egy, kettő, három. Megtörölni, megfésülni, ellenőrizni a hónaljakat, hogy nincsenek-e bepárásodva, megtörölni a hátsót, hogy ne maradjon nedves, ráadni a pelenkát és bevinni a hálóba az édesanyja után.
Kitakarítani a fürdőszobát, letakarítani saját magam a fürdőben és hétkor kezdhetek pihenni – vagy befejezni azt, amit napközben nem győztem.
Minden nap, hét napon át egy héten, hét hónapot már így abszolválva.
Talán ettől vagyok fáradt. Fáradt, de kellemesen.
Törődni valakivel: a legkellemesebb és ez mindennek az értelme.
