Egyszer fent, egyszer lent. Az időtlen bölcsesség, a magyar népköltészet tekintélyes alkotása, melyet verőfénybe helyezett olyan állandó szókapcsolatként, mint akár az a bizonyos „kinyírtál“ . Ugyanúgy a babákra – egyszer háton, egyszer hason – és a szülőkre is érvényes. Ám ha mindkét szülő lent van, az apokalipszis 12 harcosa is úgy tűnik, ellenük van, mint örömteli kíséret a tavasz közeledtének ünnepléséhez.
Ez így van.
Egyik nap úgy érzed, hogy konzultációs központot nyithatnál a tökéletes házassággal kapcsolatban, másnap pedig félsz kinyitni a háló ajtaját, nehogy egy kész barikád várjon. Egyszer lent, egyszer fent, kezdtem mondogatni és elkezdtem rajta gondolkodni, miért nem szórakoztatom az asszonyt egész nap, haragszom rá, és ha elvonul mellettem, többszörösen akadályoz, mintha fél tizenegykor beindítaná a vízforralót és még nedves ujjakkal is térne vissza a paplan alá.
A két legkiállhatatlanabb hang.
Ennek a konfliktusnak az eredetét abban kereshetem, hogy sok munkám volt. Az én hibám, hatékonyabb is lehettem volna, és nem szabadna megengednem, hogy a munka beleavatkozzon a magánéletembe. Megkért, hogy ebéd után nem mennék-e ki a kis-nagy fiúcskánkkal kocsikázni. Előző nap szólt. Világos, hiszen elegem van, itt a tavasz, sétálok egyet, így jobban fogok tudni dolgozni is, lesülök, végiggondolom, igen, kell.
Reggel.
A feleségem nézi a telefont és jelenti: „Mínusz két fok van.“ Tehát ez az a tavasz, fantasztikus, a szekrényben valami meleg ruhaneműre vadászok, ideális a gyapjú szvetter. Kihúzom, de már érintésre is árulkodó, hogy 90 fokon lett kimosva, így ha felveszem, a csupasz köldök elméletem beigazolódik. Már egy másik szvetterem is így végezte, úgyhogy ha nem lett volna elég, ezt is már másodszorra mosta ki. Kitűnő, erre vágytam.
– Hí, ma fél 12-kor kozmetikushoz kell mennem.
Kiváló, már megint. Tehát reggel nem moshatom meg a fogam anélkül, hogy a kis-nagy szájhős ne protestálna ellenem, hogy mennyire utál. Ebéd után mehetek vele úszásra, úgyhogy az időm a munkára eléggé leszűkült. Más élethelyzetben ennek inkább örültem volna, hurrá, ma nem dolgozok, úgy mintha 100 ördög belém bújt volna. De: másodszorra is kimosni ugyanazt a szvettert? No, valljuk be.
Ég a ház.
És be sem jelentette, pedig a feleségemmel mindig együtt vagyunk. Pedig ha haragszom, egyedül kell lennem – ilyen egyszerű. De csak este maradhatok magamra, amikor megy altatni a fiunkat. Végre, megborotválkozhatok, lenyiratkozhatok, lezuhanyozhatok, pszichés és testi tisztulás. Erre van szükségem.
Pillanat.
Hiszen ez az én problémám, ő nem tehet róla. Elnézést kérek, és megmondom neki, miért haragudtam, ez az ötletem támadt! Körülbelül 10 percembe telt, amíg a büszkeségem mérsékelődött és rájöttem erre az egyetlen megoldásra. Szerencsére az értelem erősebb volt mint a szó. Büszkén trappoltam a sarokba és ütemesen beszéltem, hogy hallgasson végig. Izé, ez lehet nem az a hagyományos büszkeség – kissé túlzásba vittem.
Együttérzés.
Ez egész nap hiányzott – magamba fordultam, mert elfeledkeztem arról a sok mindenről, mint a szoptatás, az átöltöztetés, az altatás, a szórakoztatás, a pelenkacsere, a zöldségpucolás az ebédhez, ami mindenre az asszonynak gondja van. Csak a saját ebédemre gondoltam, a kocsikázásra, az úszásra, a porszívózásra, a játékok takarítására, a fürdésre. Azt javasoltam, hogy semmit ne kérjünk számon, ne mutogassunk a másikra, mit lehetett volna még jobban csinálni, mivel mindketten a maximumot hozzuk ki magunkból, miattunk, a fiunk és a háztartás miatt. És néha megeshet, hogy nem elég. De hogy ne égjen a ház teteje, ilyenkor elég empatikusnak lenni.
Konzultációt ajánlok az elégedett házasság érdekében, mit szól?
Jobb, ha akarja, mielőtt még nem leszünk mind a ketten lent.
