Petike nem tud egyedül játszani, ott kell ülnöm még akkor is, ha autópályát épít. Vagy: Emma ordítani kezd, amikor több, mint egy méterre elmegyek tőle. Közben már két éves és nem mehetek el vécére sem anélkül, hogy közben nem lát. Ismerős? Ismerjük ezt a helyzetet? Olvassuk tovább.
A vágy a saját gyerekünk önállóságára természetesen ott rejlik minden emberben. És ez egyáltalán nem egoista gondolkodás. Az egészséges és elégedett gyermek egyedül is tud időt tölteni, foglalkozni a zavartalan játékkal, felfedezni és vizsgálni dolgokat. Mit csináljunk olyan gyerekekkel, akik a szülőkön csüngenek? Le lehet őket erről szoktatni? Igen is, meg nem is.
Szeparációs szorongás
A nyolcadik vagy a kilencedik hónapban a gyerekek maguk kezdik felfedezni a világot – másznak, vagy négykézláb mennek, ilyenkor gyakran jelentkezik náluk a szeparációs szorongás. A gyerek sír, amikor az anya messzebbre megy tőle, néha nem tolerálja az apát sem, éjjel gyakran ébredezik, az elalvás végtelen, előnybe helyezi a kézenhordást és a közeli kontaktust… Ez teljesen rendben van! Ezt így rendezte a természet, hogy a csecsemő, mely már eléggé mobilis és már tud mászni, ne távolodjon el az anyától vagy a közeli gondozótól veszélyes távolságra. Mit tehetünk? Akceptáljuk ezt az időszakot a legnagyobb nyugalommal, ne akarjuk megbüntetni az egyedülléttel vagy a kisírással, ezekkel a módszerekkel a szeparációs szorongás hosszú hónapokig is elhúzódhat (többnyire ez csak néhány hétig tart), vagy a gyereket trauma is érheti – például a későbbiekben az ágyba vizelhet, problémái lehetnek a tanulással vagy a kapcsolataikban felnőttként.
A gyermeknek tudnia kell, hogy az anya vagy a más közeli gondozó állandóan a közelében van és amikor megszokja ezt, a szeparációs szorongás átmegy rajta (és néha megint később jelenik meg, amikor a gyermek elkezd járni 12– 18 hónapos korban, vagy más változáson megy át – leszokás a pelenkáról, beszéd, vagy a hasonló változásokkor.). Gondoljunk arra, hogy ez csak egy időszak és hagyjuk, hogy magától elmúljon.
Vágyik a társaságra
Az ember egy társas lény, ezért természetes, hogy némelyik gyermek vágyik az állandó társaságra. Ez gyakran nagyon komplikált, főleg ha egyedül törődünk vele, vagy ha több gyermekünk van, vagy gondoskodnunk kell egy újszülöttről… A probléma megoldása megint csak a helyzet elfogadása – ne védekezzünk ellene, pont ellenkezőleg, keressük a társaságát, árasztjuk el figyelemmel (nem anyagival), intenzíven foglalkozzunk vele, figyeljünk, beszélgessünk vele, miközben a szemébe nézünk, érjünk hozzá, simogassuk meg, masszírozzuk a fürdés után és ölelésben altassuk el. A gyereknek egyszerűen szüksége van az emocionális elem „feltöltésére”, és amikor feltöltődik, egyedül is tud majd lenni – némelyik igaz, hogy csak 10 percig bírja majd, de az is számít – idővel hosszabbodni fog ez is. Tegyünk mindent fére, a koszos edény nem fut el a mosogatóból, a kisebb babát tegyük egy kendőbe vagy gyermekhordozóba és foglalkozzunk vele. Rajzoljunk, építsünk tornyokat, ne utasítsuk, ne parancsoljunk és ne dirigáljunk, csináljuk azt, amit elvár tőlünk, még ha csak a 30 perces toronyépítésről és rombolásról körbe körbe lenne szó… Egy pár napig el fog tartani, lehet hogy több lesz, mint egy hét, de így legalább biztosak lehetünk abban, hogy ennek a kisembernek kiváló lehetőségeket biztosítottunk az önálló fejlődésre.
Mit ne tegyünk soha:
– ne kiabáljunk azért, mert velünk akar lenni
– ne csukjuk be a szobába
– ne hagyjuk ott, amikor sír
– ne hagyjuk este sírni álmában
Ez is meghozná a gyümölcsét, de attól tarthatnánk, hogy túl keserű lenne és a gyermek egészen felnőtt koráig küzdene ezzel a traumával.
Minél szilárdabb alapokat építünk fel a kapcsolatunkban, annál nagyobb bizalmat fog irántunk érezni, és annál gyorsabban lesz önálló. Ne gondoljunk arra, hogy manipulálni próbál és csak teljesíteni akarja a bizarr kívánságait, sem azt hogy ezzel csak elkényeztetjük őt – a figyelmességgel és szeretettel nem lehet kényeztetni. A gyereknek „csak” szüksége van ránk, ezért fogadjuk el. Lehet, hogy ez a helyzet többé nem fog megismétlődni, ezért élvezzük ki, amennyire csak tudjuk.