Az emberi emlékezet óta repülni vágytunk és megérinteni a felhőket, mint a madár. Már a 6. században Kínában komolyabban foglalkoztak ezzel, nagy repülő sárkányokkal szerettek volna a magasba emelkedni. Egy sikló segítségével repült a 9. században Abbas Ibn Firnas, viszont ezt aligha lehetett a madarak elegáns repüléséhez hasonlítani, amire az emberek úgy vágytak. Az első igazi és sikeres próbálkozásról, ami nem csak másodperceket, hanem perceket jelentett, a 18. században beszélhetünk, amikor megjelentek az első hőlégballonok. Több mint 1000 év telt el az első próbálkozások és az első valódi sikerek közt – az emberek nem adták fel és fokozatosan alakult ki a siker. Kis léptekkel, türelemmel és töretlen akarattal. Miért akarunk tehát nagy lépéseket a gyerekeinktől azonnal?
Miért akarunk azonnali változásokat?
Temérdek okunk lehet arra, miért várjuk el az azonnali változásokat – szubjektív és objektív. Nem kis szerepet játszik ebben az idő is, melyről gond nélkül instantként beszélhetünk – amikor a szálloda facebook oldalára írunk egy kérdést a szobafoglalással kapcsolatban, azonnal várjuk a választ. Az idő instantságát erősíti a tény, hogy a szállodák saját chatbotokkal rendelkeznek (mesterséges intelligencia), melyek szinte azonnal válaszolnak – be vannak programozva és bizonyos kérdésekre azonnal tudják a választ. 20 évvel ezelőtt ki kellet vennünk a telefonkönyvet és ujjal kikeresnünk a számot, kitárcsázni a számot, felvenni a telefonkagylót, beszélgetni a recepcióssal és megkérdezni az információkat. Most elég, ha bekapcsoljuk a facebook alkalmazást, beírunk 5 szavat és szinte azonnal megkapjuk a választ. És mi ezt örömmel megszoktuk.
A további ok arra, miért tűnhet úgy, hogy mások – főleg a gyermekeink – változásokat hajtanak végre, fejlődnek a mi elképzeléseink szerint nagyon lassan az, hogy az agyunk szinte mindig úgy van beállítva (téveszme), hogy mindenki egyforma információval, képességgel, tudással és tulajdonsággal rendelkezik, mint mi. Hiszen ismerjük: saját magam szerint ítéllek másokat. Sajnos ez nem így van és jobb, ha erről a jövőben sem felejtkezünk meg: mindenki más és a kevés empátia vagy türelem biztosan nem árthat. Főleg akkor, amikor a kisebb gyerekeinket érinti, melyek még csak most kezdik felfedezni a világot.
Ne felejtkezzünk meg arról sem, hogy az időt relatívan érzékeljük. Az emlékező optimizmusnak köszönhetően azt gondolhatjuk, hogy mi magunk tanultunk meg biciklizni egy délután alatt. De valahogy elfelejtkezünk arról, hogy egy hónappal azelőtt pótkerekekkel bicikliztünk és amikor az édesapánk leszerelte őket, nem bírtuk megtartani az egyensúlyunkat, majd tizenkétszer a földhöz vágtuk a biciklit és amikor a szülő már nem futkosott utánunk, a jobbik esetben abba hagytuk a tekerést, a rosszabbik esetben pedig a félelmünk miatt leestünk róla. Amikor mindezt átvészeltük, csak akkor tanultunk meg igazán biciklizni. Az idő relatív – valaki számára lehetetlen két hét alatt megtanulni biciklizni, valaki már három nap alatt is megbirkózik vele. Tartsuk tiszteletbe, hogy mindenkinek más időre van szüksége ahhoz, hogy egy új képességet vagy tudást szerezzen. És ezt a tényt nemcsak az érintett ember folyásolja be, hanem az is, aki a változáshoz vezette.
Mindennek meg van a saját folyamata
Amikor a gyerek megszületik, be van programozva – az agya tudja, melyik folyamatokat kell megtanulnia először. Még ha nagyon igyekeznénk is, megtanítani a gyereket beszélni hamarabb, mint átfordulni a hasáról a hátára. Mivel a természet szem előtt tartja a folyamatokat. Ez az egyik oldala a sorrendszerűségnek – hívhatjuk ezt logikus következetességnek is. A folyamatokat nézhetjük más szemszögből is: szintén nem ömlik bele a bögrébe az összes víz az adott pillanatban, először csak egy csepp esik le, majd a második, harmadik, csak ez után töltődik meg folyamatosan az edény. Csakhogy az elején mindig csak egy csepp van és csak a mi hozzáállásunkon múlik, hogy milyen gyorsan töltjük tele. Hogy a felénél kiöntjük, mert türelmetlenek vagyunk így feleslegesen kezdtük el tölteni.
Több orvos is azt ajánlja azon felnőttek számára, akik szeretnék abbahagyni a dohányzást, hogy csak fokozatosan menjenek bele és ne egyik napról a másikra törjék meg ezt a rossz szokást. Az állandó napi 20 cigarettából az első hónapban hagyjunk el csak 5-öt, majd pár hét után naponta csak a kávéhoz, majd egy szép napon, amikor a pszichika is felkészült rá abbahagyjuk. Biztos, hogy abba lehet hagyni egyik napról a másikra is, de ez olyan mint egy törés és az esély, hogy újra rágyújtunk aránylag nagyobb. Biztosan nagyobb az esély, mint amikor folyamatosan korlátozzuk és abbahagyjuk – mert ez egy hosszas folyamat, ami során sokat tanulunk és sok igyekezetet fektetünk bele.
Ha meg szeretnénk valamit tanítani a gyereknek – például, hogy mindig takarítsa ki a szobáját – az elején szintén nem tudjuk kiabálással kényszeríteni, hogy takarítsa az egész szobát, beleértve a porszívózást és az ágynemű cseréjét egyedül, amíg mink csak könyvet olvasunk. Jobb, ha már kis korától szoktatjuk erre, hogy például a kacsát rakja fel a polcra, amíg mink a többi játékot rakodjuk és példaként járunk előtte. Majd fokozatosan mindig teszünk hozzá – a Legó kockákat is, a könyveket, az ágyat, és a ruhákat is a szekrénybe. Fokozatosan a kornak és a képességeknek megfelelően. A tanulásnál se akarjuk, hogy azonnal tudja az egész ÁBC-t – fokozatosan haladunk: először A, csak utána a B.
Fontos a türelem és a hozzáállás
Szinte az össze szülő azt mondja, hogy a gyerek tanította meg a türelemre. Felvetődik a kérdés, hogy a türelmesség is tanítja e őt, javulni, dolgozni fokozatosan, lépésenként. Kifizetődő – nagyon. Próbáljunk rá őszintén válaszolni. Az előrehaladás során, nem elég csak fokozatosan eljárni, nagyon fontos a hozzáállás. Ambiciózus „célokat“ tűzni ki a nevelés során, és ha nem sikerül véghez vinni, akkor sem szabad abbahagyni a gyerek motivációját, támasza lenni és semmiképpen sem feladni. Ezt akkor is ha nem minden a mi tervünk szerint halad, vagy ha túl sokáig tart.
A legrosszabb, amit tehetünk, hogy a túlzott igyekezetünkkel egy blokkot alakítunk ki a gyerekben – azután már két ökörrel sem vontatjuk tovább az adott dologban. Bármit is szeretnénk az utódunktól, szenteljünk rá elég időt, ne akarjunk azonnali lépéseket, járjunk jó példával előtte, támogassuk dicsérő szavakkal, még akkor is – de akkor főleg – amikor valami nem sikerül neki, a csipkelődő megjegyzések helyett legyünk szeretőek. Akkor még a nagy változásokon is játszva átlépünk. Lehet, hogy sok időbe telik, de elképesztő figyelemmel kísérni azokat az apró lépéseket előre, ugye?
